Ősi hidrokultúrás termesztés

A manapság egyre népszerűbb hidropónikus termesztés nem napjaink vívmánya, mint azt a legtöbben hinnék.

A modern hidropónikus termesztést, a hidrokultúrás termesztési rendszerek egyik válfaját, sokan csak úgy emlegetik, mint a talaj nélküli termesztést. Hidropónikus rendszerekben a termesztés valójában talaj nélkül, kizárólag vízben oldott tápanyagok segítségével történik, ahol a gyökerekek egy talajmentes termesztőközegbe (kavicsok, kókuszrost, perlit stb.) kapaszkodnak, ami a hidropónikus termesztési módtól függően periodikusan, vagy állandóan érintkezik a tápanyagdús vízzel.
A hidropónikus termesztéshez használt vizet műtrágyával, szerencsésebb esetekben bio tápszerekkel dúsítják. A manapság szintén divatossá váló akvapónikus termesztés esetében pedig egy halakkal teli tartály / akvárium vizét juttatják a termesztett növényekhez, mely mind a növények, mind a halak számára egy egészséges körforgást és tápanyagdús környezetet hoz létre.

De akkor kanyarodjunk vissza a hidrokultúrás termesztéshez, és nézzük meg mióta alkalmazza az ember a zöldség termesztésnek ezt a módját!

Utalások hidrokultúrás rendszerek alkalmazására már a babiloni függőkertekben megjelennek.
Állítólag, az Eufrátesz vizét vízemelő rendszerekkel felvezették a zikkurat tetejéig, ami majd az alább lévő teraszokat és sűrű csatorna rendszereket eláztatva kanyarog vissza. A kertészek kavicsokkal töltött kosarakba, agyagtálakba ültettek, melyek periódikusan, vagy folyamatosan belelógtak a vízbe.

A hódító spanyolok elbeszélései alapján az azték indiánok tavakon úszó, mesterséges szigeteken gondozták bőtermésű zöldséges kertjeiket, melyre a mai napig fentmaradt csinampák az élő bizonyítékok. Itt az indiánok rönkökből, ágakból és mindenféle növényi eredetű törmelékből készített tutajokra a tó aljáról pakoltak iszapot, majd az így létrehozott mesterséges, úszó szigeteket ültették be.
A halak nagy számban szaporodtak és gazdag vízi élővilág fejlődött ki az óriási lebegő szigetek alatt, mellyel nemcsak tápanyagban gazdag vizet biztosítottak a növények számára, hanem élelmiszert a növekvő indián népességnek. Talán így született meg az akvapónika legkorábbi ismert alkalmazása. (A részletekről itt olvashatsz: Mexikói függőkertek)

Mi az Inle tónál, Mianmar második legnagyobb tavánál jártunk, mely messze földön híres a tóban lebegő, bőtermésű kertjeiről. Itt egy évben háromszor terem a paradicsom.

Az úszó farmok építése a vízi növényzet gyűjtésével és szárításával kezdődik, amit majd a tó aljába leszúrt bambuszkeretek közé helyeznek a vízre. A bambusz rögzíti a kerteket tófenék aljához, a vízijácintok sűrű gyökérhálózata pedig szorosan benövi a mesterséges kis szigeteket, melyre iszapot, termőföldet hordanak, és amit később bepalántáznak, majd dereglyéből – hagyományos hosszúkás csónakokból – metszik, kötözik a növényeket, gondozzák a kertet.
Ez a termesztési mód annyira sikeresnek tűnik, hogy habár az elmúlt 20 évben készült műholdképek alapján úgy tűnik, mintha az Inle tó erősen zsugorodott volna, valójában az eltűntnek nyílvánított rész csak egy hatalmas, egyre gyarapodó lebegő paradicsomos kert alatt fekszik. A lebegő kertek már így is a tó egy jelentős részét lefedték, 1992 óta pedig már majdnem hogy ötszörösére nőtt ez a hatalmas úszó zöldséges kert.